Természetes régiók alkossák a megyéket!

Az Önkormányzati Szemle következő számából ajánljuk:

Társadalmi vitát tervez a kormány az idei megyei választásokat követően a 2002. január elsejétől létező és működő önkormányzati kerületi rendszerről. Robert Fico kormányfő a szándékról tájékoztatta a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása 24. közgyűlésének küldötteit is, sőt, azt is elmondta, kormánya milyen irányba szeretné terelni a vitát. Egyfelől a kerületek számának csökkentése a célja a szocialista kormánynak, másfelől pedig még azt is tervezi, hogy az új önkormányzati szervek munkájába döntési joggal venne részt a központi hatalom. Őry Péter, a Magyar Közösség Pártja közigazgatási alelnöke, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke rossznak tartja a kormány által kitűzött célt, amely szerinte helytelen helyzetelemzésből indul ki és szembemegy az önkormányzatiság alapjául szolgáló szubszidiaritás elvével.

- A kormányfő bejelentése érezhetően meglepte a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása közgyűlésének küldötteit, legalább is a vitában szinte senki nem reagált Robert Fico kezdeményezésére, maximum a társadalmi vita kezdeményezését üdvözölte néhány felszólaló. Ön hogyan fogadta a bejelentést?
- Bevallom őszintén, én is meglepődtem, hiszen köztudott tény, hogy a kormányfőket az ilyen rendezvényre szakértőik és tanácsadóik készítik fel, s általában nem szoktak előzetes egyeztetés nélkül szembe menni egy olyan jeles és befolyásos szervezet céljaival, amilyen a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása. A közgyűlés dokumentumai már napokkal a tanácskozás kezdete előtt ismertek voltak, s ezekben a társulás vezetői – a különböző szakbizottságok és a tanács alapanyagai alapján is – határozottan kiálltak a Helyi Önkormányzatok Európai Kartája mellett, azon belül is külön hangsúlyozták, hogy kiállnak az önkormányzatiság alapját jelentő szubszidiaritás elve mellett, de még a fiskális decentralizációt is védelmezték. Ezek a megállapítások pedig nemcsak a városi és községi önkormányzatokra vonatkoznak, hanem a regionálisokra is, vagyis a kerületi önkormányzatokra. Mindemellett a dokumentumok egyértelműsítik azt is, hogy az önkormányzatokat elsősorban az utóbbi öt, hat év eseményei hozták nehéz helyzetbe, nevezetesen az, hogy számtalan fontos államigazgatási feladatot ruháztak a települési és regionális önkormányzatokra a szükséges pénzforrások biztosítása nélkül, holott a központi hatalomnak ezt előírja mind a már említett európai önkormányzati charta, mind az arra épülő helyi és regionális önkormányzatokról szóló, hatályos törvényünk. A társulás pedig ennek az orvoslására nem a jog- és hatáskörök szűkítését javasolta, hanem a jogszabályoknak megfelelően a pénzügyi forrás biztosítását, ami az én olvasatomban gyakorlatilag a fiskális decentralizáció folytatását jelentené. Ilyen előzmények után tényleg nem vártam – szerintem sokadmagammal -, hogy a kormányfő az önkormányzati rendszert teszi felelőssé bármiért, el egészen odáig, hogy annak leépítését vizionálja.
- Mi vezérelhette Ön szerint a kormányfőt abban, hogy végül a szakmai párbeszédre szóló felhívás elfogadása helyett társadalmi vitát kezdeményezett, ráadásul egyfajta központosító szándék felvetésével?
- A kulcsszó a központosítás. Az erre utaló igyekezetek meg-megjelentek már a Smer-szociáldemokrácia első kormányzásának az idején is, s amit akkor kevéssé érzékeltünk, annál inkább most, hogy a közigazgatás központosítását akkor valóban koalíciós partnerei akadályozták meg, ami utólag is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik kormánypárt elnöke Vladimír Mečiar volt, akit nagyon nehéz lenne háromszoros kormányfői múltját ismerve az önkormányzatok hívének nevezni. Most, hogy a szocialisták egyedül kormányoznak, az élet számos területén láthatjuk azt az igyekezetet, hogy a kormány igyekszik mindenben meghatározó szerephez jutni, de legalább is ellenőrzése alá vonni az egyébként alkotmányosan független állami intézményeket, sőt, olykor a magánszférát is – gondoljunk csak az egészségügyi biztosítási rendszer körül zajló vitákra és eseményekre. De maradjunk az önkormányzati szférában, s emlékezzünk például arra, hogy az oktatásügyi miniszter „felesleges közvetítő elemnek” nevezte az önkormányzatokat a közoktatás rendszerében, holott 2002-től az általános iskolák esetében a helyi önkormányzatok, a középiskolák és gimnáziumok esetében pedig a kerületiek rendelkeznek iskolaalapítási és fenntartói joggal, amely hatáskört ráadásul nem államigazgatási átruházott, hanem alanyi jog gyakorlásaként látnak el az önkormányzatok. Talán nem véletlen, hogy a központosító, egyben az önkormányzatiságot durván sértő kísérletet egyként értettük meg szlovák kollégáinkkal, hiszen mi petíciós aláírásgyűjtésbe kezdtünk ezeknek a céloknak a megakadályozására, a városok és falvak társulása pedig országos konferenciát hívott össze, amely egyértelmű üzenettel zárult: az önkormányzatok készek és képesek ellátni iskolafenntartói kötelességeiket.
- Robert Fico társadalmi vitát tart fontosnak javaslatával kapcsolatban, ugyanakkor a közgyűlésen elmondott beszédében erőteljesen hangsúlyozta azt is, milyen eredményt vár el ettől a „nyilvános párbeszédtől”. Azt szeretné, ha a polgárok többsége kimondaná, hogy sok a nyolc megye, elégséges lenne a három kerület plusz az önálló státussal rendelkező főváros, Pozsony, vagyis az a területi-közigazgatási felosztás, amelyet a szocializmus érájában alakított ki az akkori állampárt. Nem visszatetsző egy társadalmi vita előtt, ha közben a kormányfő elkötelezi magát egy konkrét változat mellett?
- A kormányfő érvelése, amely szerint azért tartja fontosnak a nyolcmegyés rendszer felváltását egy más területi-közigazgatási rendszerrel, mert az emberek nem azonosultak a 2002-ben kialakított régiókkal, éppenséggel elfogadható. Annyit viszont fontosnak tartok megjegyezni, hogy az önkormányzati kerületek határait – a járásiakkal együtt - már korábban kialakították, az általános tiltakozások ellenére Vladimír Mečiar harmadik kormánya hozta létre és látta el államigazgatási feladatokkal ezeket a területi egységeket, még 1997-ben. Nem véletlen, hogy 2001-ben, a decentralizációs folyamat részeként több tervezet és javaslat is született arra, hogy ne az államigazgatási kerületek alkossák az önkormányzati egységek területét, és éppen azért, mert a felosztás életidegen volt. Abban viszont már nem értek egyet Robert Fico kormányfővel, hogy ezt az életidegen felosztást háromkerületes rendszerrel kellene felváltani, s éppen azért nem, mert szerintem ez sem állna közelebb az emberekhez, mint a jelenlegi. Hogy mire alapozom ezt a véleményemet? Nem tudok arról, hogy az elmúlt 10-15 évben lett volna olyan felmérés, amely vizsgálta volna a regionális identitás kérdését, azt viszont regisztráltam, hogy például Pozsonyban éves rendszerességgel tartanak kulturális rendezvényt vagy bált az Árvából, a Szepességből vagy éppen a Zemplénből az ország fővárosában letelepedett emberek, zömmel művészek, tudósok, egyetemi tanárok. Az árvaiak nem nyugat-szlovákiainak mondják magukat eközben, ahogy a szepességiek vagy a zempléniek sem keletinek, hanem néven nevezik a régiót, ahonnét jöttek. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy szándékosan nem érveltem a gömöriekkel, a bodrogköziekkel vagy éppen saját szülőföldemmel, a Csallóközzel. Az én megítélésem szerint tehát a kerületek határainak átrajzolásakor, illetve az önkormányzati régiók számának a megállapításakor abból kellene kiindulni, mennyi olyan természetes régiója van Szlovákiának, amellyel történelmi és kulturális hagyományai, az ott lakók társadalmi szokásai és gazdasági készségei alapján azonosulni tudnak az emberek, s ha lehetőségük nyílik rá, az önkormányzatiság elve alapján tesznek is fejlődéséért. Nekem meggyőződésem, hogy Szlovákia új területi elrendezését kizárólag a természetes régiók önigazgatási jogának elismerésével szabad, érdemes átalakítani.
- A kormányfő azonban azzal is érvelt, hogy a nagyobb területi egységek jobban megfelelnek az Európai Unióban számon tartott, úgynevezett NUTS terület-felosztási rendszerének.
- Én ezzel nem érvelnék, mert ha figyelembe veszem, hogy például Lengyelországban milyen területeket ölel fel a NUTS-rendszer, akkor Szlovákiát semmilyen további területi egységekre nem szabadna osztani. Ugyanakkor sem Lengyelországban vagy Magyarországon – ahogy Szlovákiában sem – nem azonosak a regionális önkormányzatok és a NUTS-rendszer határai, vagyis az uniós területi-felosztási rendszer nem indokol semmilyen új területi-közigazgatási változtatást az országban. Ellenben emlékeztetnék arra, hogy az Európa Tanácsnak a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája mellett vagy egy másik dokumentuma is, nevezetesen a Regionális Önkormányzatok Európai Chartája. Ezt a dokumentumot is hosszasan készítettek elő és minden tagállamban konzultáltak az Európa több országát képviselő szakértők és önkormányzati szereplők, s az így véglegesített változatot az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése jóvá is hagyta, csak éppen az országok kormányfőiből álló Miniszteri Tanács nem fogadta el, ennek megfelelően nem lett a dokumentum általános érvényű ajánlás a tagállamok számára. Ez a dokumentum is határozottan a természetes régiók mellett áll ki, s azt mondja ki, hogy valós és hatékony regionális önkormányzást, önigazgatást alapvetően ezekben a régiókban lehet megvalósítani. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy a dokumentum a természetes régiók meghatározásánál javasolja figyelembe venni az ott élő emberek által használt anyanyelvet is. Tudom, persze, hogy erre a dokumentumra nem lehet hivatkozni a már említett miniszteri tanácsi elutasítás miatt, holott megállapításait szakmai szempontból nemzetközi szinten senki nem kérdőjelezte meg.
- A városok és falvak társulásának közgyűlésén bejelentett kormányfői szándékok másik részét, vagyis azt, hogy a központi hatalomnak részt kell vennie a kerületi önkormányzatok munkájában konkrét döntéshozói joggal, éles bírálatot váltott ki a szakemberek körében. Többen attól sem riadtak vissza, hogy elmondják, a szocialista rendszerből ismert kerületi nemzeti bizottsági rendszer visszaállítása búvik meg a szándék mögött. Ön el tudja képzelni, hogy egy önkormányzati testület munkáját valamilyen kormány által kinevezett biztos vagy elnök irányítsa?
- Igazából nincs tapasztalatom az egykori szocialista érában működő nemzeti bizottsági rendszerrel, hiszen a bársonyos forradalom idején én éppen az érettségire készültem, de arra határozottan emlékszem, hogy a rendszerváltás első és legfontosabb lépésének tartották az ország akkori, új vezetői annak a közigazgatási formának a felszámolását. Utólag, különböző tanulmányaim során értettem meg igazából, miért volt az önkormányzatiság hívei számára olyan rendkívül álságos a nemzeti bizottsági rendszer. Merthogy látszatra az emberek akaratából, tehát választások útján létrejött szervekről volt szó, ellenben az emberek nem választottak, hanem szavaztak azokra a – már bocsánat a kifejezésért – figurákra, akiket az állampárt, tehát a kommunista hatalom kiválasztott a különböző pozíciók betöltésére. És ennek megfelelően ezek az úgymond megválasztott szervek igazából csak azt tehették, amit a központi párthatalom elfogadott, vagy – ha úgy tetszik – diktált. Nem hiszem, hogy ez a rendszer bármilyen formában is visszahozható, sőt, azt sem, amit a kérdésében felvázolt, hogy tehát a valósan megválasztott önkormányzati képviselők munkáját akár helyi, akár kerületi szinten az államigazgatás embere irányítsa. Mert ellentétben a nemzeti bizottsági rendszerrel, az önkormányzatival már van tapasztalatom, s azt kell mondanom, hogy míg a parlamentben számon kérhető például a párthovatartozás, s annak alapján mondjuk egy adott szavazáson tanúsított magatartás, a helyi önkormányzatok szintjén ez elképzelhetetlen. Ott csak az argumentumok számítanak. De azért sem hiszem, hogy a kormányfő központosító szándéka megvalósulhat, mert – végül is – a Smernek nagyon erős a képviselete mind a helyi, mind a kerületi önkormányzatokban, és szerintem azok az emberek ugyanúgy elkötelezett hívei a szubszidiaritás elvének, mint mindenki más, aki átélte az önigazgatás gyakorlásának a szabadságát és felelősségét.

Neszméri Sándor